2011. február 25., péntek

Nosztalgia földtörténeti léptékben - Jurassic Park



Az egyik legutóbbi Kevin Smith filmben (ha emlékeim nem csalnak, a Clerks második részében) a generációkat az alapján állították egymással szembe, hogy a Csillagok Háborújára vagy a Gyűrűk Urára tették le a voksukat. Ez valahol nagyon jópofa, ugyanakkor én azon tűnődtem, hogyha nekem szegeznék ezt a kérdést, mit válaszolnék rá? Mindkét szériának megvannak a maga érdemei és hibái, úgyhogy ez bizony fogós, ravasz kérdés, különösen, hogy a válasz már ott figyel a bejegyzés címében. Így van, ha hajnali kettőkor egy sötét sikátorban álarcos bűnözők támadnának rám, és csak akkor engednének el élve, amennyiben bölcsen felelek meg a Gyűrűk Ura vs. Csillagok Háborúja talányra, én egy harmadik lehetőséget választanék: a Jurassic Parkot.

A félreértések elkerülése végett itt nem a szériáról beszélek - tehát figyelem, nagyban csalok - hanem szigorúan az első filmről. A folytatásokba annyira nagyon nem mennék bele, elég legyen annyi, hogy speciel a sokat szapult harmadik résszel szemben én megbocsátóbb vagyok, mert nem egy létező regényt marcangolt szét... ugyanakkor öcsém barátja meg a második részre esküszik, ezzel is bizonyítva, hogy a generációs különbségek nem korlátozódnak GyU/SW frontra. Ám ez most mellékes... a lényeg az, hogy igazi varázslat az első filmben volt, ami még Gandalf és Kenobi bűbájait is lazán kenterbe veri. Tehát, Jurassic Park!

A filmet magát először a premierén, 1993-ban láttam, kisiskolásként, legutóbb pedig egy hete, ami azt jelenti, hogy a bemutató óta eltelt tizennyolc év. Az idő repül, kissrácból én is nagy mamlasz lettem, és már az alkotáson is érezni, hogy nem ma készült... de ez semmit nem von le az értékéből, épp ellenkezőleg. A Jurassic Parkban ugyanis megvan mindaz, amit én sok mostani szórakoztató filmből hiányolok. Sok minden változik, ám a filmet nézve én mindig képes vagyok visszaváltozni hétéves kölyökké.



Maga a film Michael Crichton eredetiben hasonló című, magyarra Őslényparknak fordított könyvén alapul. Mindenkinek szívből tudom ajánlani ezt a regényt, és folytatását, a Szörnyek szigetét. Az első adaptáció voltaképpen elég hűen is követi az eredeti történetét, annyi eltéréssel, hogy a jelenetek kétharmadát ki kellett hagyni, hogy ne egy öt órás film legyen az eredmény. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne lennének változtatások az alkotói szabadság jogán, így karakterek olvadnak össze, cserélődnek ki, íródnak át, ám ezek megbocsáthatóak. Amíg a film működik a vásznon és megőrzi eredeti szellemiségét, addig minden rendben van.



A történetet egy szóban össze lehet foglalni: dinoszauruszok. És hogy lesz ebből cselekmény? Képzeld el, hogy egy ilyen üldöz, és máris rájössz magad is! Persze ennél kicsit bővebben: egy Costa Ricától nem messze elterülő rejtélyes rezervátumban baleset történik, aminek következtében az egyik alkalmazott életét veszti. Mivel a befektetőknek emiatt igencsak az inába száll a bátorságuk, ezért két szaktekintély jóváhagyása kell, hogy a parkot elindíthassák. A park létrehozója, egy milliomos öregúr, John Hammond fel is kéri erre a mogorva Alan Grantet, aki társával, Ellie Sattlerrel el is fogadja a meghívást. A másik szaktekintély Ian Malcolm, egy excentrikus matematikus, a káosz elmélet hirdetője, és mint ilyen, már alapból szkeptikusan áll Hammond művéhez. A csapathoz csatlakoznak Hammond unokái, Tim és Lex, a gyerekgyűlölő Alan nagy örömére. A túra azonban hamar életveszélyessé válik, amikor egy elégedetlen alkalmazott machinációi miatt a dinoszauruszok kiszabadulnak ketreceikből, és kedvükre randalíroznak.



Annak ellenére, hogy számtalanszor láttam a filmet - bár beismerem, hogy a legutóbbi és az azt megelőző alkalom között talán négy-öt év is eltelhetett -, mindig meg tudok lepődni pár dolgon, ami korábban elkerülte a figyelmemet. Például nem is emlékeztem már rá, hogy Ian Malcolm egy ekkora pojáca, mindamellett, hogy alapvetően nem rossz ember - csak próbálja megmenteni a gyerekeket, mégha ostobán is cselekszik. De teljesen meg lehet érteni Hammondot, amikor azon morog, hogy mennyire utálja őt. Egy öntelt nőcsábász, aki saját bevallása szerint is mindig a következő ex-Mrs. Malcolmra hajt - ha emberünkön múlna, ez Ellie lenne. (Jut eszembe, a második regényben sérülése miatt bottal jár, morfiumot szed, borostát növeszt, és megmarad annak a kiállhatatlan zseninek. Ismerős valahonnan? Így van, a proto-House már a Jurassic Park korában élt, és az éhes Tyrannosaurusok elől mellékhelyiségek romjai alatt húzta meg magát, míg a ragadozó ügyvédekkel csillapította étvágyát.)



Ugyanígy említést - és dicséretet - érdemel Wayne Knight karaktere, a programozó Dennis Nedry. Egyszerűen zseniális, ahogy idegesen kamuzik munkatársainak, miután már leállította a rendszert és szorít az idő. A filmnek nincs igazi gonosza - az egyetlen ember, akire ez illene, Lewis Dodgson csupán pár percre tűnik fel, a feszültség forrást pedig az éhes dinók jelentik, akik, ahogy Grant is mondja, csak a dolgukat teszik -, Nedry voltaképpen egy balfácán, akinek akár valódi anyagi gondjai is lehetnek - vagy csak kapzsi, ez nem derül ki, hanem ránk, nézőkre van bízva -, és aki nem rosszindulatból, semmint önzésből és meggondolatlanságból állítja le a park biztonsági rendszerét.



Töredelmesen bevallom, én üdvös változtatásnak tartom a regényhez képest John Hammond karakterét. A könyvben Hammond egy korrupt, kapzsi, ellenszenves üzletember volt, aki jellemileg nem sokkal volt Dodgson felett, márha felette volt egyáltalán. Nem arról van szó, hogy egy ilyen karakter hiteltelen lenne, elvégre a való életben Amazonast lehetne rekeszteni a hasonszőrű emberekből, mégis, szerintem a történet dramaturgiájának jót tesz, hogy Hammond egy joviális öregúr egy gyerek őszinte lelkesedésével és - ami a parkot illeti - meggondolatlanságával. Persze Hammond nem látványosan, a néző-képébe-bele módon ostoba, elhisszük, hogy a helyében mi is "optimistán" szemet hunynánk a park problémái felett, mondván, hogy lesz ez még jobb is. Igazából legbelül szeretnénk is, hogy neki legyen igaza, így annál megrendítőbb, amikor a film végén látjuk őt, amint csalódottan, megtörve tekint vissza a művére, és szinte úgy kell őt bevonszolni a helikopterbe. Persze a "Nem spóroltam semmit!" jelmondatával Nedry vitába szállna, de ugye az alkalmazottak fizetését nem kötik az orrunkra, így akár programozóként ő is kereshet jól, ám ettől még érezheti úgy, hogy egy ilyen luxus park rendszergazdájaként több járna neki - különösen ha adósságokat halmozott fel.



A regényhez képest eltérés az is, hogy Alan Grant a történet elején még nincs oda a gyerekekért... de mivel ez voltaképpen egy családi film, ezért ezen a fronton várható a jellemfejlődés. Hirtelen, ám a körülményekre való tekintettel nem hiteltelen - Sam Neillnek jól is áll ez a szerep. Roppant eltalált az a jelenet is, amikor eldobja a raptorkarmot.



Aranyos a talpraesett Ellie Sattler figurája is, bevallom, benne megvan mindaz, amit a második film Sarah Hardingjából hiányolok. Persze az sem utolsó, hogy Laura Dern számomra szimpatikusabb ebben a szerepben, mint Juliane Moore a folytatásban - és ezen a magyar szinkron Vándor Évája csak segít. Röviden összefoglalva: Ellie nem rohan fejjel előre a veszélybe, vészhelyzet esetén mégis lehet rá számítani. Nem mellesleg nem hagyja hidegen egy beteg triceratops sorsa, mégha ezért be is kell piszkítania a kezét.



Igazából a többi színészre sem lehet panasz, de ezt rövidre is zárnám: a kölykök okék, pedig tőlük manapság a falra mászom, szimpatikus volt számomra Bob Peck Muldoonja, B. D. Wong Wuja, és érdekes látni Samuel L. Jacksont ebben a szerepben. Az igazi sztárok mégis csak a dinók, ezért vegyük is sorra őket: Tyrannosaurus Rex, Brachiosaurus, Triceratops, Velociraptor, Dilophosaurus, Gallimimus valamint Parasaurolophus. Annak ellenére, hogy a folytatásokkal szemben kevesebb faj képviseli magát, ebben a filmben található a legtöbb nyugisabb-ámulósabb dinójelenet. A legelésző Brachiosaurus; a kikelő Velociraptor fióka; a beteg Triceratops; még több Brachiosaurus. A második részben hirtelen csak egy hasonlóra emlékszem a Stegosaurusokkal, az is életveszélybe torkollott, így inkább a menekülő Gallimimusokkal tenném azt párhuzamba.



Persze most említhetném azt, hogy vajon a dinók mennyire valósághűek, de hát a helyzethez az is hozzátartozik, hogy a tudásunk ezekről a lényekről hiányosabb, mint a megmaradt DNS láncok, és ezeket a réseket nem is tudjuk békákkal kitölteni. Kérdés, hogy a T-Rex dögevő volt, vagy ragadozó (én inkább Bakkerrel értek egyet ezen a fronton)? Grant említi, hogy a Velociraptornak több köze volt a madarakhoz, mint a hüllőkhöz, ma már azt is feltételezik róla, hogy testét toll borította. A Dilophosaurusnak az eddigi leletek alapján nem volt nyakgallérja és nem köpött mérget, de ennyi alkotói szabadság belefér.



Ami a méreteket illeti, valójában a Dilophosaurus volt olyan magas, mint egy megtermett ember, és a raptorok voltak akkorák, mint a film dilója. Azonban ez sem megmagyarázhatatlan baklövés: a Dilophosaurus szemmel láthatóan egy kölyök példány, ami a raptorokat illeti, ők méretben inkább egy ismertebb rokonukra, a Deinonychusra hajaznak. A sors iróniája, hogy a forgatás alatt fedeztek fel egy olyan raptor fajtát, a Utahraptort, ami tényleg megnőtt akkorára, mint amit a filmben láttunk. Akárhogy is, engem kölyökként elkápráztattak az intelligens ragadozók, valósághűek vagy sem.

Az effekten itt-ott már kicsit látszik a kor (a konyhában a raptoroknál, meg amikor először színre lép a Brachiosaurus), ám amikor kilóg a lóláb, annak is van egy hangulata, mint a Harryhausen trükköknél. Meg kell jegyeznem, hogy a T-Rex támadás ezzel szemben még mindig élethű és zseniális, ahogy a dinós jelenetek többsége is az, szóval az sem igaz, hogy a látvány mára már mosolyogtató lenne, mert erről szó sincs. Csak azért érdekes, mert egykor ez volt az élethűség ne továbbja... sőt, elnézve jó néhány mostani filmet, lehet, hogy még mindig erről van szó. Nagyon sok hasonszőrű filmnél pl. látszik, hogy a lények csak oda vannak vágva, itt ez nem igaz. De azért ajánlom egy alapos megnézésre ezeket a jeleneteket (jó, abbahagyom, mert félő, hogy a feldühödött rajongók raptorokként szednek szét).



Apropó, raptorok! Mekkora bája van már annak, hogy ezekből a dögökből sokáig nem látunk semmit, a jelenlétük csupán annyi, hogy valami behúzza szerencsétlen gondozót, vagy hogy etetés közben valami nagyon rázza a pálmafákat. Ha eltekintünk a fiókától, raptorokat csak a film végén látunk... és ez remek hangulatot ad. Emlékszem, a ketreceket anno az a gyermeki várakozás töltötte meg ősi élettel, hogy mikor mutatnak már egy szeletet a dinókból. Ez olcsó trükknek tűnhet, ugyanakkor hatásos megoldás, és nincs is mindig szükség ugrándozó CGI lényre, mert az megölné az atmoszférát - ez az, amikor a kevesebb több. Arról nem is beszélve, hogy az állatkertben sem jönnek mindig elő a vadak, ráadásul a ragadozók nem is szeretik mutogatni magukat, szóval, az ilyen jeleneteknek (nem zörög a pálma, ha nem rángatja a raptor) nem kevés realitása - vagy annak érzete - van.

Az atmoszférateremtésben nem kevés szerepe van John Williams zenéjének... személy szerint én jobban kedvelem a Jurassic Park lágyabb traktusait, mint a győzedelmes részeit, de mindent egybevéve az egész még így is a Star Wars vagy a Superman filmzenéi fölött van, pedig a mozivilágban azok is klasszikusnak számítanak.

Ami a mondanivalót illeti, számomra mindig is nagyot ütött, hogy "Az élet utat tör magának!" Lehet vitatkozni azon, hogy elő tudunk-e állítani dinókat borostyánban konzervált vérből, vagy hogy a békákkal képesek lennénk pótolni a hézagokat (egyrészt az élőlények DNS-ének 90%-a azonos, másrészt a regényben a békák mellett voltak mások jószágok is, ám mivel a kétéltűek miatt volt a nemváltás, ezért őket tartották meg), de már valahol az is mond valamit, ha tudósok vitatkoznak azon, hogy megvalósítható-e az, amit egy sci-fi filmben láttunk. Oké, azóta már azon is folyt a vita, hogy létezhet-e a Hulk, de efelett most inkább hunyjunk szemet. A fentebb említett mondanivaló azért is ül, mert hollywoodi viszonylatban visszafogottabban kapjuk meg... elhangzik egy párszor, de a tévedést elkövető emberek nem rosszindulatúak vagy gonoszak, nincsen dramaturgiailag egyszer sem ránk kényszerítve, hogy őket most el kellene ítélni, ami azért máshol elő szokott fordulni. Ugyanígy a dinók sem válnak a gonosz földi megtestesülésévé, hanem állatok, akik az ösztöneiknek engedelmeskednek... a raptorok ez alól kivételek, de náluk említve van felkavaró intelligenciájuk, plusz a regényben az is szerepel, hogy ezeknek a lényeknek olyan szociális struktúrájuk lehetett, amit a felnőtt egyedek megtanítottak a fiatal példányoknak, és ez itt most teljes mértékben hiányzik. Ez nem kamu, a való életben is vannak rá példák, hogy egy állatkertben magányosan nevelt példánynak gondjai támadnak, ha be kell illeszkednie egy csordába. Erre példa a lisztmajmocskáknál az, hogy az újszülötteket a férfi családtagok (apuka, bátyus) hordozzák, hogy anyukának legyen ereje elég tápanyagot magához venni, és így legyen teje... így kicsinye csupán szoptatáskor van nála. Ha azonban ezt az adott majom nem sajátítja el a társaitól, abból komoly tragédiák fakadhatnak - éppen ezért törekednek a vadasparkok is arra, hogy egy adott csapat minél teljesebb legyen.



De elkalandoztam... szóval igen, a raptorok esetében a fokozott agresszivitás indokolt, lám, a nagyobb példány el is pusztítja kisebb fajtársai zömét. Az eredmény tehát karmos, intelligens szociopaták gyülekezete. Azért persze apróbb bökkenők akadnak, így a T-Rex gond nélkül sétál ki a ketrecéből, de amikor afelé tolja az egyik kocsit, akkor már szakadék tátong alant. Jó, persze voltaképpen semmi akadálya nincs annak, hogy a T-Rex territóriumán belül hirtelen szintkülönbségek legyenek, elvégre egy vulkanikus eredetű szigetről beszélünk. Ám Spielberg a feszültség szabálya miatt döntött úgy, hogy hőseink alatt a mélység fog tátongni, és az agyonmagyarázás megölte volna a hangulatot. Így hát úgy volt vele, hogy amennyiben a nézőt magával ragadja a jelenet, akkor a lyukakat majd ő maga fogja kipótolni - és ezt hívják jó értelemben vett suspend of disbeliefnek. A suspend of disbelief (hitetlenkedés felfüggesztése) érdekes dolog, mert amíg az emberi agy egy alkotás megítélésénél képes mérlegként működni, addig ez utóbbi olyan, mint egy híd: vagy megtartja a rá helyezett súlyt, vagy összeomlik annak súlya alatt. Persze az emberi megítélés személytől függően mindig a mérleg és a híd között van, és sohasem vegytisztán egyik vagy másik.



Ugyanígy hasonló a végső T-Rex vs. raptorok jelenet, amikor a zsarnokgyík csak úgy felbukkan a múzeumban. Spielberg tűnődött azon, hogy rakjon be egy jelenetet, amiben az épület egyik fala hiányzik/beomlik, de attól félt, hogy az agyonvágná a jelenet meglepetésének erejét, így végül hagyta a fenébe. De hát hőseink megmenekülnek, a ragadozók egymással küzdenek, és még a "When dinosaurs ruled the Earth" felirat is stílusosan aláhull (megjegyzem, amikor Granték elinalnak, a háttérben látszik pár pillanatra egy akkora hézag a falban, amin keresztül a T-Rex (magában) röhögve befért). Az élet utat tör magának...

...vagy így, vagy máshogy. Ugyanis a végső jelenetben láthatjuk, amint pelikánok raja repül el a menekülő helikopter mellett. És emlékeztetve vagyunk, hogy az élet nem áll meg... akarsz látni egy valódi dinoszauruszt? Nézz fel az égre... sokkal inkább tekinthetők ők annak, mint a múlt egy kiragadott, lezárt pillanata. Ebből a szempontból telitalálat, hogy Hammond a borostyánba börtönzött rovart nézi tűnődve, míg Grant az eleven madarakat. Ahogy az is aranyos, hogy eltűri magán az alvó gyerekeket. Hé, ez egy családi film, de annak tökéletes - kedves, hangulatos, szórakoztató.

Lehet, hogy a dinóknak nem kedvez az új évezred zavaros időjárású éghajlata (a szuperhősöknek ezzel szemben annál inkább, ami hirtelen önkéntelenül is ragadozó Superman vs. Pókemberek harcát juttatja eszembe), ellenben a Jurassic Parkot bármikor bátran tudom ajánlani. Igazi, borostyánbazártan időtálló mozivarázs!

Nincsenek megjegyzések: